Emelkedett/magas PSA, egyértelmű tapintási lelet és pozitív szövettan a legegyszerűbb feladat és eredmény a prosztatarák kiszűrésében. Ezen esetek továbbvitele egyszerű és elmondható, hogy gondokkal küzdő egészségügyünkben mind a műtéti, a sugárterápiás és a gyógyszeres vagy egyéb onkológiai kezelése gond nélkül szervezhető, mely a beteget anyagilag nem is terhelheti meg.
A többi beteg problémájának mind bizonyítása, mind kizárása okoz komoly gondot és munkát, mely a beteggel speciális kommunikációt igényel. Fő motivációm, hogy különösen a rendszeresen kontrollra járó betegeknél a lehető leghamarabb sikerüljön esetleges prosztatarákját megállapítani, mindezt úgy, hogy egy magát egészségesnek érző beteg lelkivilágában kárt ne okozzak, és végig a folyamatban aktív partnerem legyen.
A daganatos betegség első lelki sokkja (pszichés traumája) a beteg számára a diagnózisközlés. Tapasztalatok szerint a diagnózist meghallva sajátos pszichés állapotba kerülnek: sok esetben szinte “lemerevednek” az orvos előtt, miközben talán belül is egy űrt éreznek – hiszen a hallott mondatok komoly félelmeket gerjesztenek. Olyan valószerűtlen szituáció ez számukra, amelyben ugyan hallják, amit mondanak nekik, de egy sajátos érzékelési gátlás következtében nem értik meg a mondatokat. A beteg kiszolgáltatott és rémült állapotban van, hirtelen a legegyszerűbb dolgok is érthetetlenné válnak számára, szinte képtelen felelősen cselekedni vagy mondani bármit is.
Az emlékezés folyamata is torzul, a hallottak megjegyzése és a felidézése is nagyon megnehezül. Ezért kell aztán mindent újra megkérdezni és újra hallani, mert szinte nem marad használható emléknyom. Az orvos ezért azzal szembesül, hogy a beteg esetleg ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a következő beszélgetéskor, amit már feltett egyszer, vagy arra kéri, újra mondja el, amit addig elmondott.
Van olyan is, aki már az első orvosi vizitnél nagyon tettre készen viselkedik, ami egyfelől mutatja, hogy az ő krízismegoldása a tevékenység, ugyanakkor hajlamosít a bagatellizálásra, tehát előfordulhat, hogy a diagnózist nem a súlyán kezeli, hanem mint egy banális betegséget, kicsit “vállrándítva”.
Tapasztalatom szerint ez a két véglet létezik a viselkedésben, amit persze számos egyéb magatartási forma is kiegészíthet – de minden egyes helyzetben a legfontosabb cél a szituáció túlélése és méltósággal viselése.
Dr. Riskó Ágnes: Bevezetés az onkopszichológiába című tanulmányában már leírta, hogy „a kivizsgálás folyamán kezd valóban kialakulni az orvos-beteg kapcsolat, és nagy jelentősége van az első rendelői, kórházi tapasztalatoknak is. Tapasztalataink szerint ugyanis a kezdeti élmények mélyen “bevésődnek” a kivizsgálás alatt lévő személybe. Ezek a későbbiek folyamán is hatással vannak az éppen aktuális orvos-beteg kapcsolatra és a betegnek az egészségügyi intézményekkel kapcsolatos általános attitűdjére is.
A kivizsgálást irányító orvostól és a személyzet többi tagjától ebben a kezdeti időszakban szeretné a legtöbbet megtudni a beteg. Ha a kezdeti vizsgálatok alatt kétes értékű megnyugtatást hall, (“nincs semmi komoly baj”) és ráadásul tovább folytatódnak a vizsgálatok, akkor veszélyes “nyelvzavar” alakulhat ki a felek között. Ezalatt azt értjük, hogy mindkét fél “más nyelvet” beszél, amit a másik nem érthet meg, vagy könnyen félreérthet. A zavart tovább fokozza, ha a kimondott szavak és az egyidejű metakommunikáció (a beszédet kísérő, többé-kevésbé nem szándékos és nem tudatos közlés) között ellentmondás van. Megjegyzendő, hogy minél súlyosabb a beteg állapota, annál inkább a metakommunikációval közvetített üzenetekre érzékeny és nem a beszédre. Az orvos (nővér, pszichológus, gyógytornász, sőt adminisztrátor, takarítónő, stb.) tekintete, mimikája, hanghordozása, gesztusrendszere, testtartása, távolság-szabályozása, tehát metakommunikációja hitelesíti, vagy értékteleníti a szavakkal kimondottakat.”
Mindezek mellett kiemelten fontosnak tartom, hogy a pontos kivizsgálást követően a beteg korrekt tájékoztatást kapjon és mindenről a megfelelő írásos dokumentációval ellássam, hogy háziorvosa, kezelőorvosa kellően tájékoztatott legyen. Nagy segítségül szolgálhat a beteg egy hozzátartozójának bevonása is a döntő megbeszélésbe, amikor a kivizsgálása eredményeként lehetséges alternatívák egyenkénti előny/hátrány kitárgyalását követően maga a beteg dönt a továbblépés útjáról. A skála az aktív követéstől a sugárterápiáig igen széles, mely azonban feltételezi a jól szervezett, több intézménnyel kialakított tökéletes szakmai kapcsolat meglétét is.
Meggyőződésem, hogy korrekt kivizsgálást követően a betegségfelfogására, a jövőképének alakítására és még a gyógyulására is komoly hatással lehet a tájékozottsága, melyre a szükséges időt rá kell szánni. A kommunikációs stratégia betegenként és adott helyzetekben is különböző, egyértelmű sablon nincs, értékmérője maga az eredmény.
Dr. Varga Imre, urológus szakorvos
Hozzászólás